Nyéki Károly

Minden falu, minden kisváros életében vannak olyan egyéniségek, akik meghatározzák a település utcaképét, mint egy gyönyörű ruhát a ráncok a fodrok, a hajtások a gombok.

Olyanok akik a kelő nappal együtt kelnek, akiknek nagy családja az egész város, mint aki gazdája az egész városnak és aki nélkül talán az egész világ össze is dűlne.

Mátészalkán hosszú évtizedekig a hajnali vonathoz igyekvő utazó szinte minden reggel szembetalálkozhatott a mindig  tiszta vasalt ingben, az elengedhetetlen nyakkendővel , bal  hóna alatt egy bőrmappát jobb kezével átfogó , fejét kissé a válla közé behúzó különleges figurával, aki már visszafelé jött a állomástól.

A helybéliek már ismerték és tudták, Ő Nyéki Karcsi az újságíró, a kutató, a helytörténész a szangvinikus természetű csodabogár. Tudták azt is, ha netalán egy reggel kimaradt a találkozás, akkor Karcsinak hosszúra nyúlt az estéje, de déltájban már a Málika sarkon beszélt nagy hévvel valakinek, nevetése áthallatszott a másik oldalra is. De pontosan fél egykor eltűnt az utcáról, hiszen a hófehér arcú, mindig rendezett fekete ruhát hordó édesanyja, Nyéki néni

a szerényen, de tisztán terített asztalnál várta, néha tékozló fiát. Néhányszor tanúja voltam ennek az ebédnek, annak az anyai aggódásnak, gondoskodásnak, finom feddésnek, amit a felnőtt gyermek kapott. Anya és gyermek elszakíthatatlan szimbiózisa, az édesanya életösztöne, hogy tudománnyal, kultúrával, kutatással megszállott fiával mi lenne nélküle.

Karcsi napjai az utcán kezdődtek, minden hírt információt tudott, néha többet is, együtt lélegzett a várossal. Reggel nyolcra már a koporsós bolt ablakában elolvasta kikkel lett kevesebb a város. Most is elsőként tudná, hogy meghalt Nyéki Karcsi.

Igen, az ő neve adja hírül a kirakatban, hogy megint elment egy klasszikus tősgyökeres városképi jelentőségű különös ember. Akit szinte mindenki ismert, aggastyántól a gimnazistáig. Ismerte alakját, és olvasta cikkeit a Kelet-Magyarország hasábjain, országos lapokban, folyóiratokban. Megszámlálhatatlan cikkét tanulmányát őrzi a Szatmári Múzeum adattára.

Ha valaki meg akart tudni valamit a régi korok Mátészalkájáról csak Őt kereste a múzeumban, vagy a könyvtárban, netalán a Pöttömben, egykor a Fényesben. Kutatott, gyűjtött levelezett, hangyaszorgalommal jegyzetelt, írt, publikált. Nagy szerelme a városa, Mátészalka volt, mindent tudni akart róla, és tudott is. Nincs a városnak olyan nevezetes egykor él alakja, épülete, amelynek múltját, rejtelmeit, titkait ne ismerte volna. A város ezt a szerelmet 2005-ben Pro Urbe díjjal jutalmazta.

Másik nagy szerelme zsidókutatás, a holocaust áldozatainak felkutatása kataszterük elkészítése. Ha különös fejfedőt viselő emberek érkeztek a múzeumba, Nyéki Karcsit keresték, hiszen kutatásának híre eljutott a tengerentúlra is. Jöttek a gyökerüket keresők Izraelből, Amerikából, Ausztráliából. Kérdéseikre Karcsi tudta a választ, hihetetlen memóriával, lexikális tudással állt a kérdezők elé.

Néhány éve azonban már nem láttuk az utcán, a törzshelyein. Testileg meggyötörten, ágyhozkötve, de szellemileg frissen élte mindennapjait az Idősek Kertjében.

Három évvel ezelőtt édesanyja, Nyéki néni miután tudta, hogy idegen, de biztos kezek gondoskodnak fiáról, előrement az örök hazába, hogy terített asztallal várja őt.

Karcsi! Elmúlt fél egy, édesanyád már vár. Ne várakoztasd!

Dr. Cservenyák László
múzeumigazgató

(Elhangzott Nyéki Károly Pro-Urbe díjas helytörténész temetésén 2007.augusztus 16.)