SZENTPÉTERY SZALON avatása – 2014. november 7.

MakoveczTemplomok_0077

Ha néhány ember „összehajol”, s akar valamit tenni, valami jót, akkor az sikerülni fog. Annak sikerülni kell. Ez a hozzáállás jellemzi immár 15 éve a művészetbarát egyesület tagságát, s egy másik kört, az úgynevezett Száz Család mozgalmat is. Valamikor 99 családot szólítottam meg, hogy boldog, elégedett mátészalkaiakként tegyünk minden évben valamit, amivel városunkat szépítjük, építjük, múltjára emlékezünk. Terecskét építettünk, emlékiskolát újítottunk, s bár egyre fogyó létszámmal, de legutóbb színháztörténeti emlékek állítására vállalkoztunk. Tizenhat család, – Bereczky Kálmán dr., Filepné Fábián Anikó, Filep György, Fogarassy Károly, Hanusi Péter, Havasi Ferenc, Kaptur Sándor, Katona István (biztosítási szakember), Nagy József (Gépészeti Szakközép Isk.), Oláh András, Pataki István, Pénzes Ottó, Soltész Ferenc, Szombathy Géza, Tóth József (Széchenyi u.), Vargha Ferdinánd, valamint egy lelkes fiatalember, Semsei Ádám – 155.000 forintot gyűjtött össze. Ehhez a művészetbarátok további 345.000 forintot tettek, sőt, megszerezték, megvásárolták és felújíttatták a Parlament Vadásztermének régi kézicsomózású szőnyegét, aztán pedig Pénzes Bence elkészítette azt a „lift-takaró” kompozíciót, amelyen egy elképzelt színházi jelenetben látható négy ma is élő, szalkai származású kiváló színész, akikre oly büszke városuk: Pathó István, Láng Annamária, Szabó P. Szilveszter és Gere Dénes Ákos. Ez a közel 800.000 Ft értékű adomány jelentősen hozzájárulhatott annak az elképzelésnek a megvalósításához, amit Buzogány Béla színművész, a Szentpétery Zsigmond Kulturális Központ és Színház igazgatója álmodott meg, vagyis a Szentpétery Szalon kialakításához. A még mindig formálódó szalon nemcsak a nemzet nagy színészének emlékét ápolja, de különböző módon megidézi egykori pályatársait, a városunk történetében is szerepet játszó Vörösmarty és Bajza, sőt, Petőfi Sándor alakját is. Egy színháztörténeti tárló is kialakításra került, amelybe elsőként Pathó István Jászai Mari-díjas színművész – városunk díszpolgára – személyes tárgyai kerültek be. Kukuts Kornélné és családja pedig felajánlotta az egykori Film Színház Muzsika című lap bekötött példányait. A szalonban az asztalokat a nemrég elhunyt Móricz Ildikónak, a Madách Színház egykori tagjának, Mátészalka szülöttének saját kezűleg készített csipke és horgolt terítői díszítik. A művelődés házának felújítása tehát lehetőséget ad arra, hogy Mátészalka kultúrtörténetének  emlékeit ápolhassuk. Nagyon szép ünnepségen – a Dienes Galéria felavatása, Makovecz Imre kiállításának megnyitója – volt módunk erőfeszítéseink gyümölcseinek örülni.  Azt hiszem, „százcsaládos” társaimat arra fogom kérni ez év adventjén, hogy folytassuk ezt a munkát. A színházépület előterében még emléket kellene állítanunk Békefi Lajosnak, Szendrey Mihálynak, Velenczey Istvánnak, Móricz Ildikónak, Ferenczi Anettnek, és ott van a Csiki Júlia táncterem is. Köszönet mindazoknak, akik ezután is velem tartanak.

 

Pénzes Ottó

 

 

DIENES-MAKOVECZ-SZENTPÉTERY

Prológus:

És jött a közönség. Inkább csak szállingózott. Legalábbis kezdetben. Aztán sűrűn hullott befelé a Szentpétery Zsigmond Kulturális Központ és Színház főbejáratán. Ment volna neki – szóval és testtel is – az elhíresült, ocsmány liftnek, de most „csodaleptén” állt meg. A felvonó ugyanis ott volt, de mégsem. Pénzes Bence színesen montázsolt alkotása díszelgett az üvegfalon, az oldalakon pedig régi, mátészalkai képeslapok fedték el a pompásnak igazán nem mondható szerkezeteket. Bence képét színházi függönybe keretezték, s fölötte ismét olvasható volt, aranybetűkkel, hogy „ISTEN HOZTA A KULTÚRA HÁZÁBAN!” A mű hatására (és Isten jelenlétének tudatában) szemlátomást derűsebbé és befogadóbbá lett a hangulat. Élénk beszélgetések, találgatások, vélelmezések töltötték meg az előteret: „Nem hiszem el! Itt Láng Annamari, Pató Pál, Szabó P. Szilveszter van a képen. Tudtad, hogy valamennyien Jászai-díjasok? És szalkaiak…. De azt, ott nem ismerem. Ki lehet? Nem mondod! Gere Dénes Ákos? Hihetetlen. Kisgyermekként láttam utoljára. Igen a Vígben játszik, Budapesten…. Tudok ám én még mátészalkai elszármazott színészt mondani…. Csakugyan?”

Amott, baloldalon, az oszlopok mögött Kiss Ági zongorázott, csendesen. Viktor Anna és Mendler Móni, fehérre sminkelt arccal, apró, színházi performanszokat bonyolítottak, amelyeken a nézők jól szórakoztak, és meg-meglepődtek. Mindenesetre senkit nem hagyott hidegen a rendezvény nyitánya. Illett is tisztességgel odatenni magunkat, hiszen nem mindennapi esemény, hogy Mátészalkán galériát avatnak, ráadásul DIENES GALÉRIÁT. És tettük ezt egy MAKOVECZ KIÁLLÍTÁS nyitásával. Dienes Gábor és Makovecz Imre! Művészóriás-találkozó. Odafentről talán megelégedve konstatálták, hogy összehoztuk őket. Vagy sem. Ki tudja? Elképzelhető, hogy éppen összevitáztak, hogy így vagy úgy, de csakis másképpen kellett volna csinálni az egészet. Nem meglepő az ilyesmi alkotó, nyughatatlan szellemeknél. Inkább természetes…

Tudjátok, miért is szeretem Pénzesné Erát? Mert a világ leglelkesebb műélvezője. Már ha lehet azt a bizonyos művet élvezni. Ez alkalommal is ide csodálkozott, oda tágította szemeit, végig mosolygott, heves fotózásba kezdett, hogy le ne maradjon semmi… A legjobb viszont mégis az volt, hogy a nagy számmal összegyűlt látogatókat itt is, ott is zaklatta. Jó értelemben. „Nézzétek, mit mutogat Anna! Vicces, nem? Halljátok ezt a zenét! Fantasztikus! Igen, az én fiam. Mit szólsz a Dienes önarcképekhez? Ugye, hogy döbbenetes? Na, kitalálod, hogy ez melyik épület volt?”

Valamennyi munkatársam a helyén volt. Profin tette a dolgát. Figyeltek, rövid szavakkal kommunikáltak, egy-egy szemkontaktusra cselekedtek. Jó, hogy mindez észrevehetetlen.

Néhol drámai volt, hogy az eseményt megtisztelte Dienes Gábor fia, illetve a művész testvére is, de nem utolsó sorban Makovecz Imre özvegye, a Munkácsy-díjas textilművész, Szabó Marianne. Velük sokan fotózkodtak.

 

Galériaavató:

 

Zsoldos Judit a tőle megszokott kedvességgel és felkészültséggel szólt a vendégekhez. Szépen ecsetelte, hogy mi lesz az esti „menü”. Hanusi Péter polgármester személyes szavakkal köszöntötte a résztvevőket. Dienes Gábor sógora, Galambos Béla újságíró mondott avató beszédet: „Különleges ez a kiállítás. Mai megnyitásának ünnepélyességét megsokszorozza, hogy egyszersmind avató ünnepségen is vagyunk.
Itt ez a vadonatúj helyiség, aminek levegőjét ma este már a művészet, s a szeretet járja át. A teret most érzelem lengi be, mely minden további rendezvénnyel egyre inkább beivódik majd e szép fehér, ám eddig rideg falakba. Ez itt azonban már nem csupán egy terem a sok közül. Ma este, november 7-én (nem mellesleg Dienes Gábor nagyobbik fiának, Dienes Ádámnak a születésnapján) „Szívünk nagyot, szorongva dobban”, midőn kimondjuk: ez mostantól a DIENES GALÉRIA, amelyet mi itt mindannyian, együtt avatunk fel! Tesszük ezt, azzal a szokatlan, ám szívből jövő kívánsággal a megálmodóknak címezve, hogy legyen ez a galéria az egyszer tán mégis csak felépülő Magyar Költészet Templomának első, kihelyezett kápolnája itt, Mátészalkán!”

 

A kiállítás megnyitója:

 

„Nyíljék ki tehát a Dienes Galéria ajtaja!” – mondotta Judit, amikor impozáns zene szólalt meg, mindenki szeme láttára kitárult a zöld ajtó. De mi a csuda? Odabent szinte sötét van! Mi ez? S bár szívélyesen invitálgattam vendégeinket, némileg vonakodva léptek be a kiállító terembe, ahol bizony a falakra rögzített Makovecz munkákból semmit sem lehetett látni. A bejárattól jobbra lévő színpadon két üres festőállvány kapott csak fényességet. Miután mindenkit sikerült beterelni a terembe, a fehérre mázolt arcúak behozták Dienes Gábor 1969-ben festett különleges önarcképét, és 2010-ben, halála esztendejében készített, egész alakos, szintén önmagáról készült megrázó munkáját. Amint azokat az állványokon elhelyezték, felcsendült Ági és Kertes Fruzsi gyönyörű, a Mindenhatót magasztaló duettje, amelynek közepén Judit szavai egyértelművé tették, hogy attól a pillanattól kezdve, a Dienes Galéria avatójának vége, az ott lévők immár Makovecz Imre „Templomok” című kiállítás megnyitójának részesei. „Összekötni az eget és a földet: ez volt a mester minden alkotásának célja, mindegy, hogy éppen mit tervezett. Mert ő mindig templomot – szentélyt – épített. Templomainak lélegzése hidat alkotott az Isten tökéletessége és az ember nagyszerűsége között.”

Aztán felkapcsolódtak a Dienes Galéria fényei, és láthatóvá váltak az elképesztő erejű Makovecz-alkotásokról készült fotók. A mestert, valamikori tanítványa, az Ybl-díjas Zsigmond László méltatta, a személyes érintettség, s a mély empátia okán, időnként el-elcsukló hangon. Jó beszéde alatt mi is lenyeltünk torkunkból egy-két gombócot. Olasz Szabó Soma színművész Turcsán András – Buzogány Béla: A Petőfi-titok című musicaljából énekelt:

 

„Égek, azt mondják magyarkodás.

A fene: Szégyen! Mily ország ez? Hol a nagy tűz?

Férgeknek háza! Kérkednek ők, Antonok…

Na, de most, kérem: Mily nemzet él itt?

Hova lett hát ősi virtus?

Hova lett régi érzés?

Nimród unokák, hátraarcunk csőd.

Jaj, ronggyá mossák mindenünk, létünk magyar bugyrát

Idegen pénzek, átírnák véreinket,

És éltetnének álnok hírverés ételével

Azt gondolják: átléphetnek szellemünkön…”

 

Mikrofonhoz lépett a 83 éves Marianne néni. Az est során többször kérdeztük, hogy hozzunk-e neki széket. Csak mosolygott, s mondta, dehogyis. Színpadra lépése előtt már 50 perce szálegyenesen állt. Büszke fenyőként.  „Jaj, be sokan vagytok kedveseim.” – kezdte mondandóját. Aztán alig beszélt a Makovecz alkotásokról. (Igaza volt, hiszen azok üvöltenek maguktól is. Nehéz hozzájuk fűzni bármit.) Elérzékenyülve szólt arról, hogy férjével oly sokszor jól érezhették magukat Mátészalkán, dicsérgette az itteni kulturális, művészeti megnyilvánulásokat.

 

Epilógus:

 

Pénzes Ottó zárta a felszólalók sorát. Ontotta a mátészalkai tudást, s teremtette meg azt a barátságos légkört, amelynek köszönhetően tovább folytatódhatott az este. Történt ugyanis még valami: Ottó felvitte a látogatókat, barátokat a Szalkai László Terembe és a Szentpétery Szalonba. Kényelmesen leültetett mindenkit, majd nagy lelkesedéssel mesélt a helységek kialakításának történetéről a névadókról, a bútorokról, képekről, egyéb tárgyakról. Mert bizony mindegyiknek van egy históriája, amelyet egy mátészalkai izgalommal és élvezettel hallgathat. Külön öröm volt számomra, hogy Kukuts Kornélné és kedves családja a Szalonnak ajándékozta azt a Film Színház Muzsika folyóirat gyűjteményt, amely 1964 és 1989 közötti időszak valamennyi számát tartalmazza. Köszönet Pató István művész úrnak is, aki értékes relikviákat adományozott társaságunknak. Ezeket is a Szentpétery Szalonban állítottuk ki.

 

Sokáig beszélgettünk még azon az estén. Szép ünnep volt. Érezhetően újramozdult valami.

 

Buzogány Béla színművész igazgató